Dead end

2007.12.18. 18:09

Én nem képeket szedtem le a szobám faláról hanem emlékeket...

Nem csak kitakarítottuk a lakást de a kosszal együtt a 4 hónapot is kidobtuk...





Eljött tehát az utolsó hét is. Fura, hisz egész végig erre készültem. Tudtam amikor megérkeztem augusztusban, hogy ez véget fog érni decemberben így vagy úgy, ki kell használni minden percét. És azt is tudtam, hogy bárhogy is fogom tölteni ezt az időszakot lelkiismeretfurdalásom lesz, hogy sokkal jobban is élhettem volna ezt az egy életben egyszer adódó alkalmat. (csak egyszer lehetsz Erasmusos)



Kár. November környékén rázódott igazán össze a csapat, decemberre már tudtam ki az akivel úgy igazán el tudom tölteni az időm, nyelvi és kulturális nehezségek ellenére is. Igazából ezek csak érdekesebbé tették a kapcsolatokat. Az utolsó hetekben pedig rájöttünk, hogy milyen jófejek és vendégszeretőek valójában a törökök.

Vacsorák, beszélgetések, lelkizések, könnyek és még több könny jellemezte kinntlétők utolsó napjait. Goodbye party hétfőn nálunk, ami olyan jóra sikeredett, hogy még a rendőrség is tiszteletét tette... :)





























On the last day (nem akarom mindig az "utolsó" szót használni) minden mindegy alapon az összes pénzünket elköltöttük. Jó korán felkeltünk de én még korábban, mert a kölcsönkért matracot még vissza kellett vinni... Biciklivel. A járókelők az előző alkalomtól eltérően, amikor is egy kerékpározó matracot láttak, most csak egy szerencsétlen gyereket láttak, sapkában, kesztűben, aki tolja a kétkerekűjét és egy hatalmas matrac van rajta. Maga a bicikli-tolás is feltűnő jelenség Hollandiában, mindenki megnéz, hogy mi baja lehet a bringádnak, vagy mi bajod van neked, hogy nem tekersz?! Matracot ledobtam Meltemnek, vele is még egy közös ölelkezés, fotó, különös érzelmek, amelyek már előrevetítették az estét.





Mint amikor rájönnek a fimekben az emberek, hogy holnap meg fognak halni, úgy élveztük az utolsó napot. Drága kávézó, drága sütiző, ahova egész évben be sem mertük tenni a lábunkat, de még csak rá se néztünk, nagy séták a városban, a vakuk csak úgy villogtak. Leeuwarden az utolsó napokban megmutatta nekünk milyen a téli arca. A szokásos esti köd reggelre ráfagyott a fákra a csatornák vize kissé megdermedve, az állomás előtti bicikliken zúzmara, mert a tájképhez ez is hozzátartozik. Ajándékbolt ajándékboltot követett, legalább egyben letudtuk a karácsonyi- és szuvenirvásárlást. Az este azonban megállíthatatlanul közeledett, tudtuk, hogy aznap nem fogunk aludni, mert még takarítani , pakolni, képeket dvd-re írni kell. Az ötödik, illegálban ottlakó indiai lakótársunk is összeszedelőzködött már, vele is egy utolsó fotó, de a szavak nehezen jöttek. Aztán  Ivettnél eltört a mécses és sírni kezdett, mire az én szemem is tele lett könnyel. Soha nem könnyeztem még azelőtt ha búcsúzni kellett, de ez más volt. Átruccantunk aztán a törökökhöz tőlük is elbúcsúzni, mert ők nem mentek haza karácsonyozni, náluk olyan nincs is. Egy szimpla sör és köszönés helyett azonban komplett vacsorát kaptunk egy különleges, a globalizációra reflektáló este keretében. Törökök, magyarok együtt kajálnak a Hollandiában lévő Frízföldön, miközben a háttérben görög zene szól. Az idő pedig csak telt-múlt és tőlük is el kellett köszönni, ami legalább fél órát vett igénybe. Szavak ezúttal könnyebben jöttek, de az öleléseké volt a főszerep.




Ivett még el akart köszönni másoktól is de menni kellett otthagyni a bicikliket egy havernál. Meg is sértődött szegényke, hogy nem mentünk és miután a bringákat elrendeztük a hazafelé úton egy szót se szólt. De nem is kellett. Bicikli nélkül egyébként is olyan kisemmizve éreztem magam. Lemaradtam mögötte és hagytam, hogy játszanak velem az érzéseim. A decemberi éjszakában 2 magyar megy hazafelé síri csendben, csak a gondolatom üvöltött bele az akkor annyira elhagyatottnak tűnő leeuwardeni holdvilágos éjszakába és valahol messze, egészen messze egy templom harangjai szólaltak meg. Ütött az óránk. Mennünk kell, ennyi volt. Végignéztem az úton, amin Mireia felé száguldottam azelőtt a biciklivel, csak úgy, hivatlanul, mert látni akartam, amin pár napra rá egy rózsával a kezemben hajnali háromkor bicikliztem, amin mentünk bulizni hétfőként. Ennek most vége. Az egész erasmus annyira megfoghatatlan volt. Az, hogy ott voltunk, hogy láttuk az Északi tengert, hogy Tershelling szigetén, a kontinsentől elszakadva egy tábortűz mellett ismerkedtem a spanyol szavakkal, hogy mi itt laktunk 4 hónapig. Tudom, rövidnek hangzik, de nagyon tömény időszak volt.



Másnapra 45 percet aludtam, így kellően megviselt voltam ahhoz, hogy amikor Petitől és Szilvitől (akikkel végig együttvoltam) kellett búcsúzni, szavak helyett csak remegő hangok jöjjenek ki a számon. Olyan félelmetes volt. Az egyik pillanatban még pakolok és tudom ,hogy eljön AZ A perc, a következőben pedig ott van és nem lehet kontrollálni szinte semmit, könnyek, könnyek, könnyek. (de nem sírás)

Hollandiától búcsúztunk.





A repülés nem volt különösebben érdekes, a felszállás után Ivettel kb egyszerre "elájultunk" és az ereszkedésig aludtunk. A repülőn már nem volt világvége érzésem, egyszerűen csak ott voltam és mentem haza. Ugyanez ez volt amikor megláttam a Nyíregyháza táblát, ugyanez volt amikor megláttam újra a szobám. De nem volt olyan érzésem, hogy itthon vagyok. Szegény anyukám kétszer is elsírta magát az este, egyszer akkor amikor meglátott, másodjára meg amikor mondtam mennyire nehéz is volt eljönni. Azelőtt nem szerettem ha sírt, de most olyan jól esett, megértettem, hogy örömünkben is lehet könnyeket potyogtatni. Haverok itthon egy "üljünk össze igyunk valamit" estével kedveskedtek, ami csak erősítette azt az érzésem, hogy végülis a világ nem dőlt össze. Van élet az Erasmuson túl. Csak újra fel kell fedezni az apró örömöket a magyar hétköznapokban.



Elivleg ezzel zárom a blogom, hisz a cím "Hollandia és egyéb nemzetközi tapasztaltcsokor" csak erre a fél évre szólt. Júliusi Londontól, Hollandián át, Magyarországig.



Akik olvastak azoknak köszönöm, külön köszönet a mindig kommentelő Kaccának és Andinak.
Gergő, veled meg iszom egy sört majd. :)  Borsodit, természetesen.

P.S.  Káfféshoppos filmünk nemsokára elérhető! A címet majd itt közlöm.

Szerző: Vic_

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://vicinholland.blog.hu/api/trackback/id/tr92268428

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

G 2007.12.28. 18:54:59

Borsodit,értsem úgy= Guinesst, vagy értsem úgy= Heinekent, vagy értsem úgy= Borsodit?:)

Kacca 2007.12.28. 22:03:49

Hát velkám hóm!
Majd ha visszaszoksz a Fehérvári napokba is, akkor majd lesz mit bepótolni, mert ... mert lesz mit bepótolni! És majd bocs ha unalmasak leszünk Hollandia után, de majd ezt nem ér ám a fejünkhöz vágni!!
G